- egybeesések... -

Mindenkivel történtek már furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok, egybeesések. Biztos nem is egyszer, többször is. Van, mikor az ember fel sem fogja az egészet. De mikor sorozatban, szinte naponta különleges egybeesések.. vagy nem is tudni, mik történnek, akkor az ember el kezd gondolkodni...
Én teljesen hozzászoktam, hogy nem tudok meglepődni. Mindent megérzek előre. Pár hónapja ha hirtelen nagyon jó kedvem lett, minden ok nélkül, akkor tudtam, hogy valami nagyon jó dolog fog velem történni. És ugyanez a rossz esetben is. Páran teljesen okkal mondhatták azt, hogy nagyon megváltoztam, iszonyatosan szeszélyes és kiszámíthatatlan lettem.
Mostanában viszont egyszerűen ha történik valami, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy: tudtam. Hogy honnan, azt nem tudom, de tudtam, hogy ez lesz. És ezért nem is tudom azt mondani, hogy 'micsoda meglepetés'.
Ez mind teljesen rendben van. Nem beszélek erről senkinek, mert fölöslegesnek tartom, és esetleg hülyének néznének, hogy egyszerű dolgokba ilyeneket képzelek bele. De nem erről van szó. Ezt át kell élni... De mindegy is. Teljesen jól eléldegéltem így.
Viszont történt egy nagy változás az életemben... Leírtam, lehet sejteni. Ez is rendben van.
...A szakítás előtt egy hónappal kb. elkezdtem írni egy novellát. A történet gyorsan megszületett az agyamban, én pedig leírtam mindent úgy, ahogy kigondoltam. A történet tetőpontjánál viszont abbahagytam az írást, és utána el is felejtettem az egészet, abba is hagytam. A történet befejezetlen maradt...
Szakításunk körülményeiről annyit, hogy nem szeretett már. Azelőtt egy nappal még együtt voltunk, és minden olyan volt, mint régen. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán persze kiderült, hogy mégsem. Elmondta, hogy pár szokásom idegesítő, majdhogynem elviselhetetlen. Talán emiatt szeretett ki belőlem...
Nagyon nehéz volt ezek után, mint mindenkinek, persze. Talán egy hétig elviselhetetlennek éreztem a hiányát, és nagyon sok hülye gondolat megfordult a fejemben. Aztán elvetettem mindet, és úgy döntöttem, megpróbálok túllépni rajta. Nagyjából sikerült is.
De amikor egyszer eszembe jutott a megkezdett novellám, azt hittem, megőrülök. Hogy miért? Olvasd el:

Kellemes, tavaszi este volt. Nagyszerű hely, nagyszerű társaság. Én egy padon ücsörögtem, és vártam. A gyomrom kavargott, nagyon izgultam. Hihetetlenül boldog voltam. 2 napja összevesztem Vele, de kibékültünk, és akkor újra láthattam, és olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Nem akartam hánytorgatni a múltat, de fájó sebként égtek bennem a szavak, amiket mondott. Minden egyes mondatával kínzott akkor, és megfogadtam, hogy nem adok okot neki még több ilyenre. Így, reményekkel telve vártam őt a padon, hogy aztán együtt menjünk a többi ember közé, és együtt élvezzük ezt a csodás éjszakát.
Nem sokat kellett várnom, hamar érkezett. Mosolyogva köszönt, én pedig majd' elájultam a boldogságtól, hogy már nem haragszik. Majd bementünk.
Odabent jól ismert arcok mosolyogtak ránk, és azoknak a mosolyoknak örültem legjobban, amelyek gazdái tudták, hogy ez az este kettőnknek igazán fontos.
Röpködtek a poharak, folyt az alkohol, és én még mindig alig tudtam elhinni, hogy minden a régi. Mellette öntöttem be pár pohárka szeszt, amelynek egy kis idő múlva elkezdtem érezni a hatását. Égett a testem, éreztem, hogy megint, ugyanúgy, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. Az érzés, mikor ajka az enyémhez ért, még mindig ugyanolyan jó volt. Nem akartam többé elereszteni... De muszáj volt. Nem sok idő múlva ment is el, hogy hova, nem tudtam, de akkorra már elég sokat ittam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Akkor már csak az éjszaka érdekelt. Legalábbis én így gondoltam. De 1 óra múlva elviselhetetlen hiányérzet tört rám. Megnyugodtam; tudtam, hogy ez az újra fellángolt szerelmem miatt van.
Tovább zajlott az élet. Régi, kedves barátom mellé kerültem. Nagyon furcsa érzés volt: hirtelen megkívántam... A szemembe nézett, és látszott rajta, hogy mit akar. Nem akartam ellenálni... De aztán eszembe jutott Ő, és gyorsan elkaptam a fejemet, majd kifutottam az utcára. Nagyon haragudtam magamra, amiért ilyesmire gondoltam, de nem tudtam tenni ellene. Senkinek nem mondok erről semmit - gondoltam. Visszamentem hát, és tovább éltem éjszakai életem.

Sötét volt. Megmozdultam, de egyből megfájdult a fejem. Kinyitottam a szemem, az órára pillantottam: 10 óra volt. Végigfutott a tekintetem a ruhámon. Még mindig ugyanabban voltam, amelyikben tegnap bulizni mentem. Elmosolyodtam. Micsoda este - gondoltam.
Kipattantam az ágyból, és tettem, amit mindig is szoktam. Kicsivel dél után kaptam egy sms-t Tőle, melyben csak ennyi állt: "20:30-kor a buszmegállóban." Felcsillant a szemem, mert tudtam, hogy újra látni akar, nem bánta meg, hogy nem szakított velem.
A délután nagyon gyorsan eltelt. Ahogy észbekaptam, már 8 óra volt, így elkezdtem készülődni. Pontosan indultam el, pontosan érkeztem.
Ugyanolyan volt, mint mindig. Ahogy megláttam, csodálkoztam, hogy ilyen férfival áldott meg az ég. Mikor odaért, megpuszilta az arcomat. Én mosolyogtam, és a tekintete után kutattam, de úgy tűnt, Ő inkább kerüli az enyémet. Így inkább én is az út szépségeibe feledkeztem, és vártam, mit fog mondani.
- Milyen volt a tegnap este? - kérdezte végül.
- Nagyon jó. De kár, hogy olyan hamar elmentél. Hiányoztál. De tényleg, hova mentél?
- Ööö, mindegy. Gondolom elvoltál nélkülem is.
- El, mert muszáj volt. Egyébként nem volt könnyű.
- Aha -mondta, és végre a szemembe nézett. Nagyon megrémültem attól, amit láttam. Szinte undorodva tekintett rám, bár ezt annak tulajdonítottam, hogy szomorú, amiért nem lehettünk előző este végig együtt. Lesütöttem a szememet, és vártam a folytatást.
Sóhajtott, majd így szólt:
- Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Tudod, rengeteget változtál, mióta együtt vagyunk.
- Tényleg? Nekem nem tűnt fel. Biztos jó hatással vagy rám - mosolyogtam.
- Bár én is ezt mondhatnám. Nekem nem tetszik az, amivé váltál, vagy nem tudom, nem értem az egészet. A lényeg, hogy nem olyan vagy, mint amilyenként megszerettelek. Akkor olyan jó volt, imádtam veled lenni, minden perc kincs volt. Most pedig már inkább jobb, ha nem beszélünk, mert... nem tudom. Nem értem, mi történhetett.
Elködösödött előttem a világ. A szavai ólomként nehezedtek a szívemre, és még mindig nem fogtam fel, amit mondott. Olyan volt, mintha nem lenne valóság. Olyan volt, mintha csak egy nagyon-nagyon rossz álom lenne. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Mire összeszedtem magam, felnéztem az arcára, hátha mosolyog, hátha csak meg akart tréfálni... De nem. A földet bámulta, és nagyon zaklatottnak, de ridegnek tűnt. Csak bámultam. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam.
...Az ébresztőóra most is ugyanolyan kegyetlen volt, mint a többi reggel. Nagyon hosszú álom volt, de a legeslegjobb mind közül. Szerelmes voltam, jobbnál jobb dolgok történtek velem, és arról a fiúról tudtam, hogy szeret, akiért már addig is bármit megtettem volna. És megszólalt az ébresztő. Visszazuhantam a valóságba. Nincs visszaút. A valóság kemény, nem tűr el érzelmeket. Nem álmodok többé, ennyi. Ennyi....
- Szóval akkor... ennyi? - nyögtem ki végre valamit.
- Igen.
- Ahogy...ahogy...g..g..gondolod... - mondtam, majd a lábam megmozdult. Vinni akart valamerre. Nem is érdekelt, merre, örültem, hogy elszabadított.

Idáig jutottam. A fejemben összeállt történet vége az lett volna, hogy a lány elhalad azokon a helyeken, amelyekhez olyan szép emlékek kötötték, majd leugrik egy épület tetejéről, és -természetesen- meghal. De nem fejeztem be...
Nem tudom, másoknak mennyire lehet ez különös, hasonló, esetleg majdnem ugyanaz, de az tény, hogy egy hónappal azelőtt álmodni sem mertem volna, hogy szinte a saját szakításunk körülményeit írom le. Véletlen egybeesés lenne ez is? Talán. De egy biztos: nem hiába van E/1-ben...

- mindenki változik -

Tartozok egy vallomással. Nem, nem is vallomással.. inkább bejelentéssel. Nos... nagyon sokat változtam az utóbbi hetekben. Az elmúlt 1 hétben itthon sem voltam. Külföldön tengettem napjaimat, és talán ez is segített abban, hogy ilyen mértékű szemléletváltozáson menjek keresztül. Mert nem is én változtam meg, hanem az életszemléletem, az életfelfogásom. Önbizalmam nulláról millióra szökkent. Életkedvem szintúgy. Azt kell, hogy mondjam, hogy a hangulatom is. Egy nagy változás söpört be csak: rabja lettem a spontán, őrült dolgoknak. Hülyeség, nem hülyeség, ezt élvezem. Mindent ki akarok próbálni, és nem akarok elszalasztani egy lehetőséget sem. Nem is tudom igazán, minek köszönhető az, hogy így látom a dolgokat, de annyira nem is érdekel. Örülök neki, hogy így élek, és nem akarom, hogy megváltozzon. Szabadnak érzem magam. Úgy érzem, bármire képes vagyok. Meg tudnám menteni a világot, ha nagyon akarnám. Persze megelégedek az egyszerűbb dolgokkal is - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hogy mégis miket csináltam az elmúlt hetekben, később talán részletezem. Most csak le akartam ezt írni. Azt hiszem, fontos, hogy ez is itt legyen. Itt is van. Talán később részletezem.

- realise -

Azt hittem, összetörték a szívem. Pár napig teljesen meg voltam győződve róla, és ennek megfelelően próbáltam élni -több-kevesebb sikerrel-. De azt semmilyen öszötönöm nem volt képes megsúgni, hogy valójában átvertek. Hogy valójában a 2 gyönyörű hónapból 1 csak hazugság volt. Hogy valójában a szívemet nem összetörték, hanem ellopták.
Keserű dolog erre rájönni, de én mégis megváltásnak érzem. Volt bennem egy lyuk, amelyet úgy éreztem, csak egy valaki tudott volna újra meggyógyítani, kitölteni. És most az a lyuk magától helyrejött. Úgy érzem, képes leszek újra szeretni.
Nagyon nagy csalódás volt... Még most sem tudom elhinni, hogy az egészből alig volt valami igaz, és hogy az a valaki, akit annyira szerettem, akiért bármit képes lettem volna megtenni, aki nélkül alig tudtam élni, valójában csak egy hazug, álszent faszfej. Mert nincs rá jobb szó. Faszfej. Ez van. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy én erre a faszfejre ilyen sok időt pazaroltam.
Az elején annyira jó volt minden. Úgy szerettük egymást. Annyira boldog voltam... Éreztem, hogy elkezdtek rosszabbodni a dolgok, de próbáltam nem tudomást venni róluk. Nem akartam elrontani az örömöm. Belátom, ez nem volt valami helyes döntés, de akkor ez tűnt számomra legjobbnak.
Még mindig fáj, mikor visszagondolok a 2 hónappal ezelőtti estékre... Milyen nyugodtak, békések, csendesek, szerelmesek voltak. Lehet, hogy még fogok tudni sírni miatta, de csak ez esték miatt. A mérgességem elpárolgott, és nekem már megint hiányzik. De nem Ő, hanem azok az esték. Olyan érzés, mintha az a valaki, aki akkor velem volt, meghalt volna, és engem itt hagyott volna egyedül, magányosan...
Félek a csalódástól.. - mondogattam ezt eddig, de valójában bele se gondoltam, hogy milyen IGAZÁN is félek tőle. Pontosabban nem tudhattam, mivel nem csalódtam még olyan nagyot senkiben - mostanáig. Nagyon rossz érzés, és nem tudom, hogy át tudnám-e ezt mégegyszer élni.
Szükségem van valakire, aki segít elfelejteni a sok hazugságot. Valamiért úgy érzem, hogy csak néhány lépés választ el attól a valakitől; a kérdés, hogy meg tudom-e azt a pár lépést tenni? Minden erőmmel azon leszek, ez biztos.
Nagyon rossz érzés a mostani is, de jobb, mint az az emésztő szomorúság. Majd megszokom ezt is idővel. Remélem.


Különös dolgok történnek velem mostanában. Nem félek tőlük, inkább csak érdekelnek. Folyt. köv...

end

A csodám 7 hétig tartott. Nem engedtem.. szorítottam.. küzdöttem.. De erősebb volt. Újra körbevesz a mindent felemésztő kétségbeesés.. Újra elveszett lettem.. Újra..nincs értelme, hogy éljek.

- minden érthető.. -

Az én csodám több, mint 3 napig tart... Emlékszel?
Nos...:) A drága csoda úgy döntött, hogy elég volt a boldogságból. El akart menni. A régi-én könnyes szemmel intett volna búcsút neki, és zuhant volna vissza a régi, elkeseredett, szánalmas állapotába. Hogy van-e új-én azt csak most tudtam meg. Mert elöntött a keserűség, megfordult a fejemben sok minden... de végül arra jutottam, hogy nem.. NEM HAGYOM, hogy elszökjön mellőlem a csodám! Mert az enyém, és még az is marad egy jódarabig! NEM HAGYOM, hogy az legyen, mint ami eddig mindig is volt! NEM HAGYOM, hogy megint elöntsön a bú, a rosszkedv! Nem ezt érdemelném. Hiszem, hogy kijárt már nekem ez, és hiszem azt is, hogy nincs még itt az ideje, hogy megint bűnhődjek... valamiért. Elegem van belőle, hogy a saját életemet nem én irányítom, nem a saját döntéseim következményeit viselem, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Nem akarok porszem lenni, nem akarok beleolvadni a tömegbe, nem akarok olyan lenni, mint bárki más. NEM AKAROK SODRÓDNI AZ ÁRRAL. Nem akarom, hogy ne tudjak kiszállni, új utat keresni... Nem, nem nem! Lehet, hogy régebben ebbe beletörődtem, de már nem! Történt már velem elég dolog ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, amit tűrnöm kell. Ezt nem szabad tűrnöm! És nem is fogom! A csodám marad!!!

Hosszú önmarcangoláson mentem keresztül. Mert sajnáltam magamat, holott nemis saját magam kéne...
Elborult előttem a világ... A lábam megint elkezdett vinni, és én hagytam neki. A sírhoz vitt. Nem tudtam pislogni sem... Ott aztán lenéztem a földkupacra, és rádöbbentem mindenre... Nem tudtam a tudat súlyát elviselni.. Körbenéztem, és a szemem a háztetőn állt meg... Egy pillanatot sem vártam, szaladtam, és úgy, ahogy voltam, felmásztam a tetőre. Ott aztán összehúztam magam, és elkezdtem sírni. Szinte láttam magam előtt azt a kedves, bágyadt, de mégis pajkos szemet... Úgy éreztem, a fájdalom felemészt engem, és a testem is. De akkor ránéztem onnan fentről a sírra... Ő küzdött! Ő harcolt élete végéig! Én ne lennék képes rá akkor?! Szánalmas lenne, ha én nem bírnám ki ezt, mikor ő sokkal nagyobb kínokat élt át.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, és erőt vettem magamon. Ha kell a a régi álarc, akkor visszaveszem. De nem leszek ilyen gyenge, ilyen szánalmas... Mert semmi értelme. Rájöttem már, régebben mit hibáztam, és nem akarok ugyanabba beleesni.

Azóta átgondoltam mindent. Fölösleges dolgokon aggódok. Ami pedig nem fölösleges, az pedig múlandó. Semmi sem örök, ezt mindig is tudtam, viszont a komolyságát csak most kezdem megérezni... De ideje arrébb lökni a rossz dolgokat, és magam elé söpörni a jókat. Mert van belőlük bőven, csak kicsit ki kell nyitnom a szememet. Ezt mostanában gyakran elfelejtettem...
Erősebb lettem. Már tudok úgy azokra a bizonyos rossz dolgokra gondolni, hogy nem önt el egyből a szomorúság, nem gyűlnek egyből könnyek a szemembe. Azt hiszem, erre a csatára önmagammal szemben már nagyon rég szükségem volt.

- memories -

...Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy lélegzik. Zihált, mint mindig, az utóbbi 1 hétben. A lépteimre felemelte a fejét, majd bágyadtan a szemembe nézett. Mosolyogva léptem elé, és guggoltam le. Hozzáértem a fejéhez, és megint rácsodálkoztam, milyen sovány. A mosoly lehervadt az arcomról. A szemébe néztem. Ott volt benne a régi tűz, az a régi pajkosság, amit úgy szerettem benne. Viszont a szeme fáradt volt, látszott rajta a szenvedés. Próbáltam erőt venni magamon. Esőcseppek gördültek le az arcomon már előtte is, így csak a víz hirtelen forrósága győzött meg róla, hogy sírok.
A kutyám feküdt előttem. A kutyám, akivel együtt nőttem fel. Aki része volt minden napomnak. Akit úgy szerettem, mintha testvérem lett volna. És most ott feküdt előttem, ázottan, sárosan, lefogyva, zilálva, felpuffadva. Kerestem a tekintetét, de ő nem nézett már rám. A kaput nézte. És akkor nekem eszembe jutott mikor először játszottam vele. Majdnem ott ültem, ahol most guggoltam. Kicsik voltunk még, vidámak. Legkevésbé sem gondoltam arra azona szép, nyári napon, hogy majd egyszer bele fogok gondolni, milyen jó is volt még akkor. Hogy elrepült egy élet... Egyik percben még szalad... másikban nem tud megmozdulni. Tehetetlenül ki van téve mindennek...
Mennyivel másabb lenne, ha az emberek is csak ennyit élnének... Ha csak 14-15 évük lenne arra, hogy mindent kipróbáljanak, amit akarnak. Én már lehet nem élnék... pedig mennyi mindent nem próbáltam még ki. Jobb világ lenne? Nem tudhatom. Nem tudhatja senki.
Felnéztem az égre. Szürke volt, már kezdett sötétedni. Az esőcseppek fáradtan hullottak le, fáradtan érték az arcomat, fáradtan gördültek le. Minden fáradt volt. Nem akartam őt ott hagyni egyedül. Motoszkált bennem egy gondolat, hogy talán utoljára látom élve. Próbáltam elkergetni a gondolatot, de csak nem sikerült. Rátettem a kezem a hátára, és behunytam a szemem. Eszembe jutottak a közös séták, az a sok bohóckodás, az a sok vidám perc. Ugyan csak a gyerekkori legjobb barátom feküdt előttem, mégis olyan érzés volt, mintha a gyerekkorom haldokolna. Mintha bármelyik percben elveszthetném, és nem tudnám, mi lenne utána.
"Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt!"-gondoltam most is. De sajnos ez lehetetlen, pedig néha olyan jól jönne... Nem is tudom, melyik életszakaszomba mennék vissza először... Bár élvezem ezt a mostanit is, de nem vagyok vele megelégedve. Volt már ettől jobb, és remélem lesz is. Meglátjuk.
Nehéz volt felállnom mellőle. Megtöröltem a szememet, és elindultam befelé. Mégegyszer visszanéztem rá, elmosolyodtam, és mintha vártam volna, hogy visszamosolyogjon.. de nem tette. Majd talán holnap...