- the worst joke -

Vicces, hogy néha a magány miatt hozunk elhamarkodott, buta döntéseket. Vicces, hogy néha a magány terel rá a helyes útra, és világít rá az igazságra. Vicces, hogy néha a magány ad meg mindent, amire vágysz. És vicces, hogy néha a magány meggátol mindent, amire vágysz.
Az élet egy vicc. Az elején csak hallgatod, és mindig várod, hogy jöjjön a poén. Vársz a csattanóra, izgatottan, remélve, hogy nagyon nagyot fogsz nevetni. Remélve, hogy vidám leszel tőle, hogy megnevettet. És végig reménykedsz. Aztán meghallod a csattanót... és ennyi.
Azután a vicc minden egyes szava értelmet nyer. Nem lesznek kérdéseid. De nem is lehetnének...
A magány a vicc része. Egy ideig rendben van. Mint mikor új dolog jön be a viccbe. Egy szereplő, egy tárgy, egy téma... De ha ez a valami túl sokáig középpontban van, akkor el is tereli a figyelmet a vicc valódi témájáról, a lényegéről... Ezt teszi a magány is. És őrjítő tud lenni, mikor a mesélő nem tér vissza a vicc igazi fonalára. Őrjítő tud lenni, mikor a magányt nem váltja fel egy érzés. Az az érzés, hogy van valakid.
És a boldogság.
És a szeretet.
A mindent megváltó dolgok. Amikről minden ilyen vicc szól. Amelynek a csattanói mindig ezek a dolgok. És akkor milyen csattanóra várjon az, aki elvesztette a fonalat? És még csak azt sem tudja, hol keresse... Tehetetlen, és csak vár. Csak vár, és vár. És a viccet mesélik tovább... De egyre kevésbé érti. Összefolynak a szereplők, a helyek, a tárgyak, a témák, a tartalom, az egész... És már nem érdekel a csattanó... Csak nem akarod tovább hallgatni...
PUFF. Így végződik a magányos emberek vicce?...

- this is it..this is love -

Két egymásba fonódó kéz... Elválaszthatatlanok, soha nem szedheti őket szét semmi. Nem csak a kezüket nem..de szívüket sem. Mert abban a pillanatban, mikor egymáséba fonták ujjaikat..egész életüket összekapcsolták. Szétválaszthatatlanul, megsemmisíthetetlenül. Nem csak kezüket adták egymásnak, hanem testüket, lelküket, szívüket és életüket is. Attól a perctől fogva nem volt "te és én"..csak "mi". És bármi, bárki jött, nem választhatta el őket egymástól.

A szerelem olyan, mint egy hógömb. Egy hógömb, középen ŐK, körülöttük sok-sok apró, piros szívecske. Be vannak zárva egy gömbbe, amely nem enged be semmit a külvilágból, de ki sem. Csak a látvány, a két szerelmes látványa az egyetlen, melyet a világ felé mutatnak. Hiszen kívülálló nem érti..hogy is érthetné azt, ami kettejük között van? Csak őket látja, és körülöttük a kis szívecskéket, melyek össze-vissza szállingóznak, neki-neki ütköznek a párnak. De ők csak állnak és állnak..mit sem törődve a körülöttük mozgolódó kis szívekkel vagy a kinti világból bekukucskáló idegenekkel. Számukra nincs semmi, az égvilágon semmi a másikon kívül. Ez a szerelem. Az igaz szerelem.

- because love..can be forever -

..Hosszú az út, és nem látni a végét. Nem tudni, meddig fog tartani, mi vár rájuk a végén, de mennek. Mennek, mert akármilyen is lesz a vége, meg fogják találni azt, amit elvesztettek. Két lényeges dolgot: a boldogságot..és egymást.
Reménnyel tölt el a visszatekintés: még megtörténhet...mert még mindig lehetséges. Nem tud elporladni az, amely csordultig van élettel. A parázs nem kap lángra. A parázs örök tűzben ég.
Nézhetnek jobbra is, balra is. Mindenhol a remény fái és virágjai, mindenhol ott lapul az ígéret a szépre, a jóra. Néha már nem is érdekes, hogy milyen az út. Nem számít, mivel találkoznak szembe, milyen nehéz is tud lenni a járás egy olyan úton, mely mesékből épül fel. Az igaz szerelem meséiből. Olyan mesékből, melyekben alig hisznek; melyekben néhányan, akik hittek, csalódtak. Csalódtak, mert ösvényre tértek. Az ösvény levezette őket arról a csodás útról, és elvezette őket egy helyre, melyet úgy hívnak: VILÁG. De nem, nekik nincs szükségük erre. Mert amire szükségük van, az ott van az út végén. Nem látni még, de nincs is rá szükség. A remény és a boldogság szele körbeveszi őket, beburkolja, megvédi. Nem látják az út végét, de bárhol is van, tudják, megéri érte menni. Hisznek benne, hogy megéri érte menni, és így nem is tudja megállítani őket semmi. A szerelem egy olyan vezető, aki ugyan vak, de mindig megtalálja a boldogságot. Mennek hát, ki tudja meddig...Ki tudja, milyen utakon, milyen akadályokkal...De kit érdekel?.. A szerelemben nincsenek kérdések.

- i find no way to be happy -

...Sosem lehettek igazán boldogok. Keresték a boldogságot időpontokban, helyszínekben, emberekben... De az égvilágon semmi sem volt elég jó, semmi sem volt annyira jó, mint amilyenre vágytak. Mint amilyen volt... Mint amilyen lehetett volna...
Fájdalmas keresgélésükben egyetlen nyugtuk az álomvilág volt. Ahol újra úgy élhettek, ahogy akartak, újra egymással lehettek, újra gondtalanul nevethettek egymás szemébe nézve. De az álomvilág is mulandó, mint minden dolog a világon. A szerelmen kívül. Nem képes elmúlni, nem képes felemésztődni. Azt hitték, de nem: már tudták, hogy tévedtek. Tudták, hogy bárhogyan is próbálkoznak, bármit is tesznek, mindig ott lesz a dolog, ami nem engedi őket elszakadni egymástól, nem engedi őket élni. Élni, járni a külön útjaikon. Erővel is összetartotta őket, hiába próbáltak elmenekülni. Tudták, hogy nem tudnak mit tenni. És belenyugodtak. De egy valamibe nem tudtak. Elrontották. Végzetesen, nem végzetesen, önhibájukból, a másik hibája miatt; mindegy is. Visszafordíthatatlan hibát vétettek. Talán az idő segít - gondolták nagy naivan. Persze, az élet íratlan szabályaiban ez áll: Ne törődj vele, az idő megoldja!.. Ne törődj vele...Hát persze... Bár ilyen egyszerű lenne. Élj úgy, hogy mindenkinek jó legyen... és neked is!
Ez a 2 ember is próbálkozott, összes erejüket bevetve. Jól faragott álarcok mögé bújva próbálták boldoggá tenni a körülöttük lévőket, mindeközben elfelejtve a saját vágyaikat. De eljön a perc, mikor az álarc elkezd bomlani. Nem maradhat örökké rajtuk, nem fedheti el örökre a valós arcukat. Ugyanakkor félnek megmutatni... Mert összeomlana a gondosan felépített kicsi világuk. Összeomlana, de a romok között lehet, hogy boldogok lehetnének. Ők is, nemcsak akiket azzá tettek.
Így hát vártak. Maguk sem tudták már, mire, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettek. Álmukban együtt voltak, boldogok voltak... Aztán felébredtek, felvették az álarcukat, és élték az igazi életüket. És vártak. Vártak a végtelenségig. Boldogtalanul...

- happiness, spring...no questions -

Mosolyogva tekintek vissza a régi önmagamra. Mosolyogva tekintek én most mindenre. Mert nem, nem tökéletes minden. De én mégis hihetetlenül boldog vagyok.

Mosolyogva gondolok arra is, hogy mi volt velem egy éve. Rengeteg szép emlék, melyekre nemrég még fájdalommal gondoltam vissza. Már csak mosolygok, és azt mondom: de szép is volt... De most milyen szép!

Sok minden megváltozott. De a legjelentősebb változás mégis bennem történt. Új ember lettem. Új, a vidámabbnál is még vidámabb ember. Eldobtam a naivságomat, és a helyét átvette egy vidám realizmus. Nem fáj már a valóság, az igazság. Mosolyogva beletörődök abba is, ami fáj. Hadd fájjon. Már rájöttem, hogy minden idő kérdése és elmúlik, vagy éppen..megjavul.

Kis megkönnyebbülés így, kötelékek nélkül. Szokatlan, de mégis könnyen megszokható érzés az, hogy csak a magam ura vagyok. Körülvesznek az emberek, akiket szeretek, és jól érzem magam így. Eközben élek... annyira, mint még soha. Egyik kis kaland után a másik, de itt van ez a bizonyos új. Bárhonnan indulok, bárhova megyek, mindig hozzá lyukadok ki. Minden utam hozzá vezet.

Újabb szerelem?... Magam sem tudom. Ez bonyolultabb attól, hogy egyértelműen tudjam. De bármi is ez, jó nagyon. Boldoggá tesz, és megszépíti az amúgy is szép életem. Azt hiszem, ettől többet nem is kívánhatnék, de azért mégis teszem. Szeretném, hogy az enyém legyen. Szeretném, hogy én az övé. Ezé a bizonyos...új hercegé. Nem, nem herceg. Csak egy álomszerű teremtmény, amely mindig felvidít. Amely mindig azt érezteti velem, hogy nincs is szebb dolog az életnél. És igaza is van. Mert mi is lehetne szebb?

- death -

Meghalt. Megölte... Megöltem?
Mindennél erősebb és szenvedélyesebb volt. Sosem tudtam felfogni, hogyan tudom ennyire szeretni. Hogyan tudok ennyire kötődni hozzá. A puszta létezését sem tudtam felfogni. És azt, hogy ő az enyém. Én pedig eldobtam. Gyenge voltam, erős akartam lenni, de talán egy rossz utat választottam. Biztos. Most pedig elveszítettem azt, ami a legeslegfontosabb volt nekem.
Megváltozott. Azt hittem, azt éreztem, már nem szeret. Kétségbeestem, fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb, mit kéne tennem. Belementem egy butaságba, hagytam, hogy a testem cselekedjen helyettem. Ezután úgy éreztem a legjobb, ha véget vetek az egésznek. És megtettem... életem legnagyobb hibáját követtem el.
Nem kéne magamat okolnom. Tényleg azt éreztem, hogy már nem tudnék vele lenni. Mert mindig megbántott. Sosem volt már az igazi. De nem is éreztem soha a hiányát, mert bármilyen is volt, mégis mindig együtt voltunk. De most...
A legszomorúbb akkor is a vége utáni rész volt. Veszekedtünk, kiabáltunk. Akkor azt hittem, jobb, hogy vége. De aztán tisztességesen el akartam búcsúzni. Akkor már nem bírtam. Veszekedtünk, de... aztán tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig nem látom, nem beszélek vele. És elfogott a félelem. Egy utolsó, szenvedélyes ölelés. Nem éreztem magam körül a világot, semmit. Csak a testéből áradó meleget, és a szive dobogását... Mint régen. És akkor döbbentem rá, hogy ezt a fiút én nem tudom nem szeretni. Kimondtam hát. Szeretem. És ő is engem. De mégsem lehetünk együtt. Sok volt ez, össze vagyok zavarodva, az emberek hülyének tartanak.
És most a szerelme nélkül kell tovább élnem. Nem tudom, hogy leszek képes ezt végig csinálni. Ő volt a mindenem... Csak ő kellett nekem... És még mindig...
Hiszem, hogy még találkozunk, még beszélünk, még folytatódhat aminek sosem volt vége...

Nem hiszem el... Nem tudom elhinni... Nem tudok nélküle élni... SOHA!!! De most mégis úgy kell...

- hideg -

Gyengül a világ. A természet összegyűjti maradék erejét, hogy ledobálhassa a ruháját, majd elalszik. Télen minden alszik. Csak a szerelem parázslik forrón fagyban is.
Egy kis jég nem képes lehűteni. Egy kis hideg nem képes csillapítani. Továbbra is várja, hogy legyen oka égni.
Kilépünk a hidegbe, és mit érzünk? Testünk, szellemünk visszakívánkozik a melegbe. Nincs kedvünk kint fázni, mikor bent minden olyan kellemes, olyan barátságos, olyan túlságosan hívogató. Szomorúan eszmélünk rá, hogy elmúlt a nyár, elmúlt a forróság. Elmúlt minden, amire annyira vártunk. És mi maradt a helyén? Tekintünk előre, de szédítően sok idő van még, míg újra megpihenhetünk, újra lazíthatunk a melegben. A legtöbb ember ezt érzi. Én is.
Egyetlen kis tűz lobog még mindig valahol bennem. És ez a tűz nem valami, hanem valaki iránt ég. Sosem csillapodik, semmi sem állítja meg. A tél hidegét elsöpri a szerelem forrósága. Áttör mindenen, elolvaszt minden jeget, eltörli az akadályokat. A szenvedély éltet, azt akarja, hogy éljek, azt akarja, hogy igenis folytassak mindent, amit kell, ne törődjek a gondokkal, a hideggel: mert megéri. Megéri ezt csinálni, mert ott van az a valaki, akiért bármit megtennék, akiért mindent érdemes is megtenni. Nincs semmi kétségem. Lépdelhetek tovább a hidegben. Vágyakozva. De nem ám a melegre vágyakozva. Arra nincs szükségem. RÁ van szükségem. Mindörökre.