- death -

Meghalt. Megölte... Megöltem?
Mindennél erősebb és szenvedélyesebb volt. Sosem tudtam felfogni, hogyan tudom ennyire szeretni. Hogyan tudok ennyire kötődni hozzá. A puszta létezését sem tudtam felfogni. És azt, hogy ő az enyém. Én pedig eldobtam. Gyenge voltam, erős akartam lenni, de talán egy rossz utat választottam. Biztos. Most pedig elveszítettem azt, ami a legeslegfontosabb volt nekem.
Megváltozott. Azt hittem, azt éreztem, már nem szeret. Kétségbeestem, fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb, mit kéne tennem. Belementem egy butaságba, hagytam, hogy a testem cselekedjen helyettem. Ezután úgy éreztem a legjobb, ha véget vetek az egésznek. És megtettem... életem legnagyobb hibáját követtem el.
Nem kéne magamat okolnom. Tényleg azt éreztem, hogy már nem tudnék vele lenni. Mert mindig megbántott. Sosem volt már az igazi. De nem is éreztem soha a hiányát, mert bármilyen is volt, mégis mindig együtt voltunk. De most...
A legszomorúbb akkor is a vége utáni rész volt. Veszekedtünk, kiabáltunk. Akkor azt hittem, jobb, hogy vége. De aztán tisztességesen el akartam búcsúzni. Akkor már nem bírtam. Veszekedtünk, de... aztán tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig nem látom, nem beszélek vele. És elfogott a félelem. Egy utolsó, szenvedélyes ölelés. Nem éreztem magam körül a világot, semmit. Csak a testéből áradó meleget, és a szive dobogását... Mint régen. És akkor döbbentem rá, hogy ezt a fiút én nem tudom nem szeretni. Kimondtam hát. Szeretem. És ő is engem. De mégsem lehetünk együtt. Sok volt ez, össze vagyok zavarodva, az emberek hülyének tartanak.
És most a szerelme nélkül kell tovább élnem. Nem tudom, hogy leszek képes ezt végig csinálni. Ő volt a mindenem... Csak ő kellett nekem... És még mindig...
Hiszem, hogy még találkozunk, még beszélünk, még folytatódhat aminek sosem volt vége...

Nem hiszem el... Nem tudom elhinni... Nem tudok nélküle élni... SOHA!!! De most mégis úgy kell...

- hideg -

Gyengül a világ. A természet összegyűjti maradék erejét, hogy ledobálhassa a ruháját, majd elalszik. Télen minden alszik. Csak a szerelem parázslik forrón fagyban is.
Egy kis jég nem képes lehűteni. Egy kis hideg nem képes csillapítani. Továbbra is várja, hogy legyen oka égni.
Kilépünk a hidegbe, és mit érzünk? Testünk, szellemünk visszakívánkozik a melegbe. Nincs kedvünk kint fázni, mikor bent minden olyan kellemes, olyan barátságos, olyan túlságosan hívogató. Szomorúan eszmélünk rá, hogy elmúlt a nyár, elmúlt a forróság. Elmúlt minden, amire annyira vártunk. És mi maradt a helyén? Tekintünk előre, de szédítően sok idő van még, míg újra megpihenhetünk, újra lazíthatunk a melegben. A legtöbb ember ezt érzi. Én is.
Egyetlen kis tűz lobog még mindig valahol bennem. És ez a tűz nem valami, hanem valaki iránt ég. Sosem csillapodik, semmi sem állítja meg. A tél hidegét elsöpri a szerelem forrósága. Áttör mindenen, elolvaszt minden jeget, eltörli az akadályokat. A szenvedély éltet, azt akarja, hogy éljek, azt akarja, hogy igenis folytassak mindent, amit kell, ne törődjek a gondokkal, a hideggel: mert megéri. Megéri ezt csinálni, mert ott van az a valaki, akiért bármit megtennék, akiért mindent érdemes is megtenni. Nincs semmi kétségem. Lépdelhetek tovább a hidegben. Vágyakozva. De nem ám a melegre vágyakozva. Arra nincs szükségem. RÁ van szükségem. Mindörökre.

- hating memories -

Nem tudom, képes lennék-e kiönteni a szívem. Bárkinek is. Ami azt illeti, próbáltam. Hogy milyen érzés volt? Nos...

..mint amikor anyukád eldugja előled a csokidat, majd azt mondja, hogy Egyél!. Hasonlattal élve. De a valóságban olyan volt, mintha ki akarta volna valaki nyitni a szivemnek egyetlen ajtaját, ami már nagyon régóta be van zárva. Nagyon fura érzés volt. Talán sosem éreztem még olyat. Aztán kinyílt az ajtó, kiáramlott belőle pár dolog, de a szív gondolt egyet, és ismét bezárta ajtaját. Mégis megkönnyebbült volt utána, mert megszabadult pár kellemetlen érzéstől, gondolattól.

Sokszor feltépett, be nem gyógyuló sebek. Megtanultam már irányítani azt, hogy mikor öntik el a kellemetlen emlékek az agyam, és nagyon jól bevált. Mert magabiztosan alkalmaztam a módszert. De amikor elkezdek kételkedni abban, hogy helyes döntéseket hoztam-e, akkor sajnos nem megy ilyen könnyen. Nem sűrűn fordul ez elő velem. És általában valahogy mindig eloszlatom a kételyeimet. De ez most valahogy más volt..

Úgy gondoltam, hogy attól, hogy "kinyitottam egy pillanatra az ajtót", nem lesz mitől aggódnom, mert az, amitől úgy félek, nem fog bekövetkezni. Hmm, hát persze. Nem is következett be. Nekem kezdtek a gondolataim affelé terelődni. Ez végülis olyan, mint az öngyilkosság. Én akarnék saját magamnak óriási fájdalmat okozni, és tépném ki gyökerestül a szívemet.
Össze volt már törve, összeforrasztotta az idő, majd szépen, magától kezdett repedni, rozsdásodni, majd összeforrasztotta valaki, hogy aztán ellopja, visszaadja, és forrassza, csiszolja, szépítgesse, javítgasson rajta. De eközben a folyamat közben a szív is érez valamit, mindez nem fájdalommentes, és ezért nem lehet tökéletes a dolog, pedig arra vágyok, hiába tudom, hogy lehetetlen, hiába tudom, hogy nem is lesz. Valójában nem is a tökéletesre vágyok. Csak arra, hogy ne változzon a mostani állapot.

Van egy pár másodperc, ami folyton előjön, és még mindig kísért, és még mindig ugyanolyan rossz, mint amilyen akkor volt. Egy vidám érzelmi állapotot is képes elrontani az az emlék. Nem is maga az emlék, hanem ami utána jött. A reakcióm, az éjszakáim, a gondolatok, melyek meg akartak ölni... És egy idő után én is a gondolataimat, ami ugye csak egy módon lehetséges... és az butaság.

De ami volt, elmúlt. Csak az a pár dolog nem akar szűnni, nem akarja elvinni őket az idő. Maradnak. És én nem tudok tenni ellenük semmit. Végülis mindegy. Nem is akarok, mert

Szerelmes vagyok ♥

- THE GAME -

Az élet pofonokat oszt.. aztán megsimogat.. hogy aztán megint megpofozhasson.
Az élet kemény játékát kezdem megszokni. Meg sem lepődök a gyors váltásokon. Az apró kieséseken. Az apró nyugtalanságokon. De nem én vagyok nyugtalan. A nyugalmam változatlan. De csak mert jól megtanultam, hogy az élet milyen szeszélyes. Nem dőlök már be a trükkjeinek. Nem lepődök meg, nem érzek meglepettséget a legváratlanabb fordulatok bekövetkeztekor sem.
Ha belegondolok, lehet unalmas így az élet. De nem az.
Mosolygok a pofonokon, és mosolygok az utána következő vigasztaláson is. Mindenen már csak mosolyogni tudok, mert milyen...szánalmas is. Jobb szó nincs rá. Nem tudja eldönteni, hogy szeressen-e vagy sem. Hihetetlen ez az élet. A legszeszélyesebb nőnél is szeszélyesebb. De sebaj. Talán emiatt nem unalmas. Ha bár úgyis tudom, hogy pofon után simítás.. simítás után pofon. Bár az utóbbi nem szokott olyan kellemesen érni, de sebaj, hozzászoktam. Már nem esik annyira rosszul. Nem hoz ki a nyugalmamból, nem érzem azt, hogy baj van. Viszont simítás esetén érzem azt, hogy baj LESZ. És mindig bejön. Tehát semmi váratlan dolog.



Szép ez a nyár. Nem panaszkodhatok. Rosszul indult, de aztán fokozatosan javult. Remélem nyár végére nem fog elromlani. Az egyetlen dolog ami aggaszt, az ez. Nem akarom, hogy úgy kelljen elkönyvelnem a nyarat mint "borzalmas". Mert eddig nem volt az, de ha rosszul végződik, akkor rosszul tudok majd csak rá visszatekinteni. És azt nem akarom. Mert nem érdemli meg a nyár, hogy ne "gyönyörű"-ként tekintsek rá.
Mindent megteszek érte, hogy változatlan maradjon. Kapom a pofonokat, majd a vígasztalást, és közben néha eszembe jut: milyen lenne ha csak pofonokat kapnék? Várnám a vigaszt, de nem érkezne semmi... Hát nem is tudom. Nem hiszem, hogy túl sok kedvem lenne ahhoz az élethez.
De lehet azt sem élvezném, ha nem lennének pofonok. Pofonok nélkül talán túl gyenge lennék az élethez. Felfalna elég hamar, és hiába lenne kedvem ahhoz az élethez, nem tartana túl sokáig.
És megint a döntés: akkor válasszam azt, amelyik sokáig tart, de nincs hozzá kedvem, vagy azt amihez lenne kedvem, de rövid ideig tart??
Teljesen mindegy. Nincs választásom; jut mindkettőből. Talán így a legjobb. Talán így akarta valaki. Talán én is így akarnám, ha lehetne választani. Nem tudom. De már nem is érdekel. Meglepetést úgy sem okozna. Mint semmi.

Én akkor várom a vigaszt.

- mindenoké -

Everything's perfect. Everything's all right.
De tényleg. Ettől jobb nem tudom hogy lehetne. Nagyon remélem nem életem legszebb napjait élem, ha bár elég jól illenének abba a szerepbe is, de biztosan lehetne még jobb. Az már nem az én feladatom, hogy tudjam, hogy hogyan.
Nem tudom... talán a nyár teszi? A napsugarak élénkítő ereje által kaptam volna ezt a hatalmas életörömet? Vagy csak simán tényleg megváltoztam?
Ami azt illeti, remélem. Már nem szerettem azt, aki voltam. Bár igazából magamat képtelenség szeretni, mert.. túl jól ismerem magam. Vagy csak ÉPPEN eléggé ahhoz, hogy ne tudjam szeretni magam. De nincs is szükség rá. Szeret, aki szeret. Őszintén szólva annyira nem izgat.
Van pár ember, akik különlegesek nekem, és.. talán szeretnek.. De még mindig nem tudom, az igazi énemet ismerik-e, vagy azt, amit éveken kerestül mutattam a külvilág felé.
Bár..lehet, hogy a kettő már ugyanaz?
Egy biztos. Van egy ember, aki teljesen ismer. És szeret. Elég hihetetlen. De azt hiszem, ideje megtanulnom hinni a hihetetlenben.

- köszönöm -

Mintha csak egy bejegyzés kellett volna a boldogságom visszaszerzéséhez.
Minden rendben van, úgy érzem. Csodálatos érzés, bárcsak soha nem múlna el... Tartson ÖRÖKKÉ!

- elééégmár -

Visszakaptam a szívem, juhééé.

Csak tűrök, tűrök és mosolygok. Elegem van. De ezt nem mondhatom senkinek, mert engem tartanának hülyének miatta. Az is vagyok. De ezt már akkor tudtam, mikor engedtem, hogy visszaadják a szivemet. Bele is törődtem már úgy nagyjából, csak... Néha túl sok. Remélem meg fog változni... Muszáj megváltoznia... Ez így tovább nem mehet.