"bár soha ne múlna el..."
Bár, bár, bár... bár még mindig ott tartanék. Bár kívánhatnám ezt tiszta szívemből, és bár ez lenne az egyetlen vágyam... De minden más. Túl más. Bár minden mulandó lenne... Egyre nehezebb beletörődni abba, hogy vannak dolgok, amik örökre szólnak. Amik soha nem változnak meg, akármit is teszek. És amiket nem tudok kitörölni sehogy az emlékeim közül és az életemből. De a legszomorúbb mégis az, hogy nem is akarom. Képtelen lennék megválni azoktól az emlékektől, amik végig kísérnek minden utamon, jó és rossz irányba terelve közben engem. Ezek nélkül nem is én lennék... nem az a teljes valaki, aki éppen vagyok. Mert teljessé tesznek... mégis elloptak belőlem egy darabot.
És hazudnak. Elhitetik velem, hogy minden rendben, aztán a következő pillanatban azt mondják, hogy semmi sincs rendben. Nem hagyják, hogy azt érezzem, amit akarok. Hiába csak a múltam, mégis mindig ott vannak a jelenemben is, és a jövőmet is megpróbálják alakítani. Annyira de annyira nem akarom ezt engedni... de annyira nehéz ellenállni... De nem hagyhatom, hogy mindig visszahúzzanak, és elfeledtessék velem, hogy éppen hol tartok. Meg úgy mindent.
Egyetlen egy dologra engedik, hogy koncentráljak. Olyan dologra, amire nem szabad. Mert visszahúz, és nem enged továbblépni. Mégsem tudnék e nélkül élni. Akárhogy próbálnám. Én nem akarom, hogy így legyen. Nem akarok hazudni senkinek, magamnak még annyira sem, de muszáj... mert küzdenem kell. Kellene... Még akkor is, ha ez az igazi vágyaim mellől teljesen elsodor.
Annyira az életem részeivé váltak, hogy mellette élek. Érzek, úgy mintha mi sem történt volna. Csak az a hiányérzet nem múlik el soha. Szeretek... és hiányolok egyszerre. Furcsa és ijesztő. De hozzá kell szoknom. És nem szabad tovább küzdenem. Csak rosszabb... Most már tudom.
Hát ennyi. Feladom.
Lelkesen küzdöttem, hogy valami értelmeset szedjek össze. De semmi nem jut eszembe. Csak az a kellemes üresség. Ami mindent megmagyaráz. :)
Boldog vagyok. Nincs szükség körülírásra, magyarázatra. Elég kerek, egész ez így is.
Szóval miiiindent betöltő boldogság...
Váltsd meg a világot! Te képes vagy rá, hiszen tiéd a világ! Sőt... te vagy a világ...bllablablaablablaaa.. A naiv kislánynak olyan szépen hangzó mondatok ezek. Hiába hallják húszezredjére, boldoggá teszi őket, hiszen ők 'különlegesek'. Csakis ők rendelkeznek a képességgel, hogy igazi, valós csodákat tegyenek. És micsoda élete lehet egy ilyen hihetetlen embernek...
Különleges voltam. Mert annak éreztem magam. Azért, mert ezt éreztették velem. Ezt hitették el. Talán azt akarták, hogy boldog legyek. Néha eszembe jut, hogy vajon így akarták-e? Segítenek megmászni a hegyet, hogy aztán magasabbról zuhanjak le? Vagy csak azt akarták, hogy érjek fel, nézzek szét... aztán tegyek, amit akarok?
Fent voltam. Feljebb, mint valaha. Éreztem, hogy enyém a világ. Enyém is volt. Csak aztán jött egy aprócska szellő... meglebbentette a hajamat, beleborzongtam a hűvösébe, majd mikor azt hittem, elszállt, meglökött... Megcsúsztam... és esek. Azóta is csak esek.
Különleges? Dehogy! Esetleg valamiben kitűnő? Szó sincs róla! Akkor egyáltalán bármi miatt fontos? Neeeeem. Ez az élet nem az, amiről te álmodozol, kislány. Ebben az életben nem érsz semmit. Ebben az életben nem vagy semmi és senki. Csak egy örökké zuhanó alak a sötétben... A tudat sötétjében, közvetlenül a tudatlanság rózsaszín felhője mellett. Szóval szokj hozzá: nem számítasz senkinek. Az egyetlen, ami lehetsz, és vagy is: egy álmaitól megfosztott, naiv kislány.
Néha azt érzem, csak meg kell köszönni, és mindjárt észre is vesznek. Engem valaki vagy valami észrevett.. megfogott, felemelt, és rárakott arra az útra.. ARRA. :) a boldogságom felé vezetőre.
megyek..rohanok..most már nem várok többet..
annyira közel...látni a végét...
akkor is meg lesz... ha beleszakadok is!
Boldog voltam, aztán összetört a szívem. Aztán szépen lassan összeállt, és boldogan kezdett el ismét szeretni. De nem... valaki nem akarta, hogy ez így legyen. Alig hagyott neki 1-2 pillanatot, hogy felelevenítse, milyen érzés... máris durván széttörte.
Köszönöm. Köszönöm nektek, kedves emberek, akiket úgy szerettem. Köszönöm, hogy kiirtottátok belőlem azt az érzést, amely képes elrontani mindent, amely minden bajnak és szomorúságnak okozója, amely oly sok naiv szívet csap be nap mint nap. Köszönöm, ugyan magamnak is köszönhetem, mert elhittem a sok mesét, elhittem, hogy lehetek boldog, elhittem, hogy van olyan út, amelyet járva megtalálom azt, amit mindig is kerestem. Utólag visszagondolva ti sosem ígértétek nekem ezeket: én hittem, hogy van ilyen.
De naivnak lenni nem kifizetődő, és sosem tart örökké. A naiv ember legnagyobb félelme a csalódás, és ez a csalódás még rosszabb, ha mindent összedönt benne. Nem marad utána semmi. Viszont jó, hogy tudom, hogy eddig volt bennem valami. Valami újraépült az előző csalódás után, mert sikerült összedőlnie. A semmi pedig nem dől össze. Tehát voltam valami..hogy aztán megint semmivé váljak.
Köszönöm azt is, hogy megmutattátok, hogy az álomvilág az egyetlen hely, ahol az van, amit szeretnék. Eddig imádtam aludni..nem is volt attól szebb, mikor beléptem az álomvilágomba, és úgy gondoltam, hogy minden, ami ott van, lehetséges, velem is előfordulhat. Ez eddig tartott... Legkedvesebb szórakozásomat is elvettétek tőlem, de mindennek ára van: nyilván ezt is valamiért cserébe vettétek el tőlem. Nem merek többé álmodni. Mert felébredve rádöbbenek, hogy nincs semmi. Minden lehetetlen. És minden puszta kitaláció.
Eddig az álmaim elhitették velem, hogy boldog vagyok. Rózsaszín ködbe burkoltak, és megvédtek a rossz dolgoktól. Utólag látom, ez mekkora nagy ajándék volt. Most, hogy nincs, félek körülnézni. Minden olyan más... minden olyan ijesztő... minden olyan valóságos...
Szóval köszönöm, hogy elvettetek mindent. Annak viszont jobban örültem volna, ha engem is vittetek volna, és nem hagytatok volna itt üresen. Bármi jobb, mint ebben az állapotban lenni. Bármi... De ti így döntöttetek, hogy ebben kell tovább élnem. És ez ellen nem tudok tenni semmit.
Néha remélem, hogy én is hagytam bennetek valami nyomot. Remélem, hogy nem csak ti okoztatok ekkora pusztítást, és nem csak én szenvedek. Remélem, de tudom, hogy nem így van. Túl jelentéktelen vagyok én ahhoz, hogy bennetek kárt tegyek. És miért is tennék? Hiszen úgy szerettelek titeket...
És igen. Ez a múlt idő. A kis naiv szívem még most is szeretne titeket, mindezek után, ha... nem vettétek volna el tőlem a képességet, hogy szeressek.
Amikor azt hiszed minden rendben lesz, végre újra boldog lehetsz, semmi sem ronthatja el a kedved, elérted azt, amire mindig is vágytál, úgy élsz, ahogy tényleg szeretnél, azzal, akivel szeretnél, és tényleg tiszta szívedből reméled és gondolod és vágysz rá, hogy minden rendben legyen, rájössz..hogy it's not that simple... közel sem olyan egyszerű.
Talán el lehet nézni nekem, ha nem szép, összeszedett dolgokat fogok írni, hanem csak ami eszembe jut. Kicsit talán jellemzi is a mostani dolgokat, hogy kiléptem a képekből, egy világból, amit meg-megalkottam magamnak, hogy egy kis időre elfelejtsem az egészet, és kiemeljek részleteket. Kicsit néha el vagyok veszve a saját fejemben is, és nem sok jó születhet úgy, ha még én sem értem.
Nyár van. Már
régóta, és túl gyorsan telik. Néha úgy érzem értelmetlenül, de hát minek van értelme? Minden nézőpont kérdése. Az is, hogy én most hogy vagyok. Sehogy. :) De ennek így kell lennie. Talán... Azt hiszem... Bár biztosra semmit sem tudhatok.
Szenvedek. Rettenetesen. Mindig ott van, sosem múlik, de ez is így van rendjén. Azt hiszem... Nem tudom, és nem is érdekel, mikor lesz ennek vége. Nem akarom, hogy bárki megértsen, én sem akarom már megérteni, túlélni akarom. De olyan módon lehet nem tudom, ahogy én akarom. Mire az a sok vágy? Az a sok álom? Mikor tudom, hogy mindegyik lehetetlen, kizárt, esély sincs rá. Van egyáltalán esély arra, hogy megint olyan boldog legyek? És ha van, HOL??? Mit csináljak, hogy megtaláljam?
enoughenoughenough Csak én nem tehetem meg, hogy elegem legyen. Ezért nincs. Tökéletes mosollyal az arcomon úgy teszek, mintha minden teljesen rendben lenne. Dejavu érzés... de ennek is így kell lennie. Régi érzések, régi vágyak, minden a régi. Csak én nem már... De mégis ebből a nagy káoszból össze tudok hozni annyit, amennyi a mindennapokhoz elég. Keresem az örömöket, és bizony, néha meg is találom. Belül fáj, kívül simogat. Érzelmileg labilis, viszont nem kiszámíthatatlan... mert hiába omlik össze, az nem látszik. Nem ijeszthet meg semmit és senkit. perfect harmony
Ha máshoz nem, ehhez értek. Egy lépcső a boldogság felé. Éljen. Máris sokkal "jobb".
"bár soha ne múlna el..."
